Mitől tart a legjobban egy hajléktalan nő?

Minden hajléktalan nő egyedi helyzetben van, és a legfőbb aggodalmaik és félelmeik különbözőek lehetnek. Az alábbiakban azonban néhány gyakori tényezőt sorolok fel, amelyek általában nagy aggodalomra adnak okot hajléktalan nők körében:

Biztonság: A hajléktalan nők gyakran félnek a testi és szexuális erőszaktól, valamint a bántalmazástól az utcán vagy a hajléktalan szállókon. A biztonság hiánya jelentős stresszt okozhat számukra.

Életkörülmények: A hajléktalan nők számára nehéz lehet megbirkózni az élet alapvető szükségleteinek, például étel, víz, tiszta ruházat és higiéniai lehetőségek hiányával. Az alvás helyhiánya, az időjárási viszontagságok és a szociális kiszolgáltatottság mind nagy stresszt okozhatnak.

Egészségügyi problémák: A hajléktalan nők gyakran nehezebben férnek hozzá az egészségügyi ellátáshoz, ami komoly problémákat okozhat. Az egészségügyi problémák, mint például a mentális betegségek, a szexuális úton terjedő betegségek, a fertőzések vagy a krónikus betegségek kezelésének hiánya nagy aggodalmat jelenthet.

Gyermekügyek: Ha a hajléktalan nőnek gyermekei vannak, akkor az ő biztonságuk, egészségük és gondozásuk miatt is aggódik. A szülők gyakran félnek attól, hogy nem tudják megfelelően gondoskodni a gyerekeikről az utcán vagy a hajléktalanszállókon.

Stigmatiszáció és társadalmi elszigeteltség: A hajléktalan nők gyakran tapasztalják a társadalmi megbélyegzést és a kirekesztést, ami negatív hatással lehet az önbecsülésükre és a szociális kapcsolataikra. Az elszigeteltség és a társadalmi támogatás hiánya nagyon megterhelő lehet.

Fontos megjegyezni, hogy minden hajléktalan nő helyzete más, és az aggodalmak és félelmek változhatnak. A segítségnyújtás, támogatás és erőforrások elérhetősége fontosak annak érdekében, hogy segítsük a hajléktalan nőket a legnagyobb aggodalmaik enyhítésében és új lehetőségek megteremtésében. Ez magában foglalhat olyan intézkedéseket, mint a hajléktalanellátás, a biztonságos szálláshelyek, az egészségügyi ellátás, az oktatás és képzés, a munkalehetőségek, valamint a szociális és mentális támogatás elérhetősége.

Továbbá, az olyan szervezetek és közösségek, amelyek segítséget nyújtanak a hajléktalan embereknek, fontos szerepet játszanak az aggodalmak enyhítésében. Ezek a szervezetek lehetőséget biztosítanak a biztonságos menedékhez, az alapvető szükségletek kielégítéséhez, az egészségügyi ellátáshoz és a szakmai támogatáshoz.

A hajléktalan nők támogatása és a legnagyobb aggodalmaik enyhítése hosszú távú elkötelezettséget és integrált megközelítést igényel a társadalomtól, a kormányzattól, a civil szervezetektől és az egyének részéről. Csak a közös erőfeszítések révén lehet hatékonyan kezelni a hajléktalanság és az ezzel járó aggodalmakat, és segíteni a hajléktalan embereknek abban, hogy méltósággal és stabilitással élhessenek.

Hajléktalanság

A hajléktalanság az olyan helyzet, amikor valaki nem rendelkezik saját otthonnal vagy állandó lakhellyel, és átmeneti vagy nem megfelelő lakóhelyen él. Ez egy súlyos társadalmi probléma, amely globálisan jelentkezik és számos oka lehet.

A hajléktalanság gyakran a társadalmi, gazdasági és egészségügyi egyenlőtlenségek következménye. Az alacsony jövedelmű emberek, a munkanélküliek, a szociális hálóval nem rendelkezők, a mentális betegségben vagy szenvedélybetegségben szenvedők és a hajléktalansággal küzdő családok nagyobb eséllyel kerülnek ebbe a helyzetbe.

Az otthonát vesztő emberek számos problémával néznek szembe. A hajléktalanság kiszolgáltatottá teszi őket a biztonság, az egészségügyi ellátás, az élelmiszer, az oktatás és az alkalmazkodás hiánya miatt. Az életkörülmények, mint például az időjárási viszonyok, az utcán élés miatt veszélyeztethetik az egészségüket és növelhetik a betegségek kockázatát.

A hajléktalanság kezelésének és enyhítésének számos megközelítése létezik. Az egyik legfontosabb a megfelelő szociális és gazdasági támogatás nyújtása az embereknek, hogy segítsék őket az otthonhoz jutásban, a munkalehetőségekben és az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférésben. Az átmeneti menedékhelyek és hajléktalanszállók biztosítása, a rehabilitációs programok és az oktatás is fontos szerepet játszhat a hajléktalanság megelőzésében és kezelésében.

Az állami és a civil szervezetek közötti együttműködés elengedhetetlen a hajléktalanság kérdésének hatékony kezeléséhez. Fontos, hogy a társadalom jobban megértse és támogassa a hajléktalan embereket, és olyan intézkedéseket hozzon, amelyek hosszú távon segítik őket a szegénységből és a hajléktalanságból való kilábalásban.

Fontos tudni, hogy a hajléktalanság egy összetett probléma, és minden egyes hajléktalan személy mögött egyedi történet és kihívások.
Az egyéni megközelítés és a személyre szabott segítségnyújtás kulcsfontosságú a hajléktalan emberek támogatásában.

Az intézményi és lakossági szinten történő tudatosság és megelőzés is fontos a hajléktalanság kezelésében. Az oktatás, az előítéletek csökkentése és a társadalmi tudatosság elősegítése hozzájárulhat ahhoz, hogy a hajléktalansággal küzdő embereket ne stigmatizálják, hanem támogassák és integrálják a társadalomba.

Fontos kiemelni, hogy a hajléktalanság nem csak egyének problémája, hanem egy társadalmi rendszer hiányosságaira is utal. Az összetett kérdés megoldásához szükség van az alapvető strukturális változásokra, például az elérhető és megfizethető lakhatás biztosítására, a szociális ellátórendszer erősítésére és a munkahelyteremtésre.

Ezenkívül a hajléktalanság megelőzése és kezelése érdekében az együttműködés és az együttes erőfeszítés a kormányzati szervezetek, a civil szervezetek, a nonprofit szervezetek és a helyi közösségek között elengedhetetlen. A hajléktalanság kezelése hosszú távú elkötelezettséget és átfogó stratégiákat igényel, amelyek figyelembe veszik az egyéni szükségleteket és a társadalmi változásokat.

Összességében a hajléktalanság egy összetett társadalmi probléma, amely számos okra vezethető vissza. Az intézkedéseknek a megelőzésre, a támogatásra és a hosszú távú megoldásokra kell összpontosítaniuk annak érdekében, hogy az embereknek lehetőségük legyen egy biztonságos és stabil otthonhoz jutni, valamint a társadalomba való teljes körű integrációhoz szükséges támogatást megkapni.

Milyen is a hajléktalanok élete!

Rövid ízelítő!

Kicsit nézzünk is bele ebbe a dologba,  hogy mi is az a hajléktalanság, mert nem elég csak látni őket, valamilyen szinten meg is kell érteni ezt a fajta életformát. Mert ez nem élet! 

Felháborodnak sokan, ha kéregető hajléktalanokat látnak , akik piszkosak és részegek vagy épp be vannak drogozva. Aki kikerül az utcára akár önhibájából vagy azon kivül, előbb vagy utóbb mind egytől-egyik alkoholista vagy drogos lesz. És ezt vajon tudjátok , hogy miért?

Mert az ember teljes mértékben kiszolgáltatottá válik. A szállón ahol meghúzhatja magát, vagy épp az utcán kéregetés közben. Nem sajnáltatni akarom őket, mert mint látjuk a többségnek eszébe se jut, hogy rendezze az életét és, hogy elmenjen dolgozni. Ez sokunk hibája is. Azoké akik pénzt adnak az italuk szponzorálásához vagy a bármilyen függőségükhöz. Legyen az akár pár forint vagy egy száll cigi. Így még inkább nem keresnek munkát mert a pénzt és a cigit megkapják tőletek. Ha lenne tarhálás alatt egy olyan hetük vagy kettő, hogy null forint, akkor azért elgondolkodnának, hogy hűha kezdeni kéne magunkkal valamit. Talán ezalatt az idő alatt ki is tudnának józanodni és tisztán látnák a világot. Talán végig néznének magukon, hogy piszkosak mint a dög és olyanok már mint az állatok és lehet az is megfordulna a fejükben, hogy vissza illeszkedjenek a társadalomba! Ami igaz néhány év italozgatás és elzüllés után nagyon nehéz,  el kapnak segítséget, igen , bizony még azt is. A jó kis szocmunkásoktól.  Akik azért fáradnak nap mint nap, hogy az ilyen embereket segítsék! 

MEGGYÁSZOLNI A RÉGI ÉLETET

Ha figyelembe vesszük, hogy a hajléktalanság nem csupán önmagában a lakhatás hiányát, hanem legalább annyira a hajléktalan személy embertársaihoz, környezetéhez való viszonyának megrendülését, az őt körülvevő társadalommal való kapcsolatának beszűkülését is jelenti, akkor a hajléktalan emberekkel végzett szociális munka legfontosabb célja nem lehet más, mint megelőzni a teljes kívülrekedést és segíteni a be-, illetve visszailleszkedést a társadalom legkülsőbb perifériájáról magába a társadalomba. Mindez azonban biztosan jóval több egy fedélnél a fej fölött és egy ágynál, amire esténként lefekhet az ember.

Ezen célok elérése ugyanis számos nehézségbe ütközik. Hiszen, ahogyan Horváth Olga Szociális munka hajléktalan emberekkel című tanulmányában (Gyuris Tamás - Horváth Olga  Oross Jolán: Hajléktalanellátás, 88. oldal, Budapest, NCsSzI, 2004.) írja a kapcsolati hálóról, ez az, „…amely biztonságot nyújt, hozzájárul az egészség, a jólét megőrzéséhez, erőforrást jelent, átsegít a válsághelyzeten”. Ennek súlyos sérülése tehát rendkívül komoly teher, seb, ami nem gyógyul be egykönnyen.

Az otthon, a biztonság, a család megléte olyan alapvető belső igények, melyek kielégítetlensége esetén bárki úgy érezheti, kiszorul a társadalomból, problémájával végleg magára marad. Ezzel párhuzamosan sajnos fordítva is pontosan így működik a dolog, hiszen a társadalom által tanúsított hozzáállás maga is megerősíti, aláhúzza ezt az érzetet, a veszteség éreztét, annak tudatát, hogy az egyén egyedül marad, már nem része a társadalomnak, hogy kevesebbet ér másoknál, sőt, hogy ő a hibás mindenért.

A megfelelő bérlakásrendszer hiányán, az albérletek gyakori megfizethetetlenségén, a szűkös intézményi kapacitások, az önkormányzati vagy épp állami források végességén, a rászorulók elérésének nehézségén túl van egy legalább annyira súlyos tényező, amire mindenkinek, aki segíteni szeretne (legyen szociális szakember vagy laikus segítő) figyelnie kell. Ez pedig a trauma, amit a hajléktalanná válás és legalább annyira annak mikéntje (hisz sokan biztosnak hitt hajlékukat veszítik el, esetleg az ő kárukra elkövetett bűncselekmény következményeként kerülnek utcára) és a hajléktalanná válás következtében történő perifériára szorulás jelent.

Ahogyan Dr. Győri Péter 2008-ban megjelent, Fedél nélkül élők című tanulmányában (Utcák népe, 16. oldal, Budapest, Otthontalanul könyvek, 2008.) írja:

„A traumáról nem jó beszélni, ebben a helyzetben sikertelennek, bukottnak, vesztesnek, gyengének bizonyultunk. A traumát sokszor nem tudjuk, nem akarjuk feldolgozni. Nem akarjuk magunk előtt sem bevallani az igazi okokat. Eltemetjük. Ami és ahogy megesett velünk, szégyelljük. Addig működik a szégyen, amíg a trauma fel nem oldódik.

A fedél nélkülivé válás traumája kettévágja az ember életét. Előtte volt valaki, utána senki lett. Mintha két élet lenne. Egy „civil” élet, amikor még volt munka-család-lakás (amikor még megvolt a „társadalmi tagság”) és egy hajléktalan élet. A szégyen és a trauma az „előző életet” zárójelbe teszi, eltemeti, mintha nem is lett volna, mintha nem is én lettem volna, az valaki másnak az élete, az az előző énem élete.”

Az otthon elvesztése tehát jóval több a fedél elvesztésénél. A megszokott környezetből való kiszakadást, az önfenntartás megfelelő szintjének teljesítésére való képtelenség érzetét, sokszor pedig a szülőség (különösen, ha kiemelésre kerül sor), a családban betöltött szerep, a biztonságos tér elvesztését is jelenti. Megszűnnek azok a keretek, melyek addig meghatározták a helyemet, a szerepemet a családomban, a lakókörnyezetemben, a munkahelyemen, megszűnik addigi, biztosnak vett identitásom.

Miközben a hajléktalanokkal végzett szociális munka során a középpontban általában az önfenntartásra való képesség társadalom által elfogadott módon történő helyreállítása áll (ami a biztos munkahely megszerzésére, az alapvető szükségletek kielégítéséhez elegendő jövedelmen biztosítására és a fenntartható lakhatás megteremtésére koncentrál), sokszor elterelődik a figyelem arról, hogy milyen félelmek, fájdalmak, düh vagy épp apátia, tehetetlenség, adott esetben beszűkült tudatállapot nehezítheti a kitűzött célok elérését.

Hiszen a traumát, a sok-sok veszteséget fel kell dolgozni, ami nem könnyű és biztosan nem is gyors folyamat. Az elvesztett egykori életet meg kell gyászolni ahhoz, hogy képessé válhassunk az újrakezdésre. Ez az út pedig számos belső és külső konfliktuson keresztül vezet.

HAJLÉKTALAN NŐK

Ha hajléktalan emberekre gondolunk, általában középkorú szakállas férfiak jutnak eszünkbe – pedig legalább minden negyedik hajléktalan élethelyzetben lévő ember nő! Talán kevésbé szembetűnő, hogy a hajléktalan emberek között nők is élnek, mert a férfiaknál kevesebben éjszakáznak közülük közterületen (lehet, hogy veszélyesebbnek tartják) és többen hajléktalanszállókon. A hajléktalanszállókon lakókról pedig nem rí le, hogy nem lakásból indulnak dolgozni reggelente… Vannak olyan szállók, ahol csak nőket fogadnak, és vannak olyanok is, ahol párok is együtt maradhatnak – ez utóbbiból kevesebb van, mint amekkora az igény, s vannak olyan vidéki városok, ahol heteroszexuális párok csak egymástól külön térhetnek nyugovóra.

Lehetséges, hogy azért is van kevesebb nő a hajléktalan emberek között, mert a hajléktalan férfiak egy része a válással válik hajléktalanná, a lakásban pedig a volt feleség marad, a gyerekekkel vagy egyedül. Az is elképzelhető azonban, hogy a női hajléktalanság más, mint a férfiaké, és a hajléktalan élethelyzetben élő nőket elsősorban nem közterületen vagy hajléktalanszállón kell keresni.

Hajléktalanszállókon gyerekek nem alhatnak. Azok a szülők, akiknek kiskorú gyermekei vannak, és lakhatási gondokkal küzdenek, egy családok átmeneti otthonába kérhetik felvételüket a gyermekeikkel együtt, vagy a gyerekeket ideiglenesen egy átmeneti gyermekotthon gondjaira bízhatják. (Ez utóbbit bárki kérheti, aki gyermeke nevelésében átmeneti időszakra akadályoztatott, pl. az az egyedülálló szülő, akire kórházi kezelés vár, és máshogy nem tudja megoldani gyermekének elhelyezését.) Vannak olyan családok átmeneti otthonai, amelyek csak anyákat fogadnak gyermekeikkel, míg mások egyszülős és kétszülős családokat is el tudnak helyezni. A családok átmeneti otthonaiban majdnem 4000 főnek tudnak országosan ellátást biztosítani, 1085 szobában/lakóegységben. Ennél azonban sokkal többen igényelnék ezt a fajta ellátást, és kényszerülnek ennek hiányában gyermekeiktől külön élni.

Elképzelhető, hogy a nők könnyebben találnak szívességi vagy olcsó lakhatást az ellátórendszeren kívül – gondozásért, takarításért cserébe, esetleg könnyebben befogadják őket ideig-óráig családtagok, rokonok. A közterületen illetve hajléktalanszállón éjszakázó nők közül majdnem minden ötödik töltötte az előző éjszakát lakásban vagy valamilyen egyéb, nem hajléktalan-ellátó intézményben (pl. kórházban)!

Azt is tudjuk, hogy a közterületen illetve hajléktalan szállón élő nők jóval kisebb arányban élnek egyedül, és majdnem háromszor annyian párkapcsolatban, mint a hajléktalan férfiak. A hajléktalan nők jobban ápolják kapcsolataikat is, többen tartják napi szinten a kapcsolatot felnőtt vagy kiskorú gyermekeikkel, (volt) férjükkel, élettársukkal, míg a férfiak leginkább a testvéreikkel szoktak beszélni. A hajléktalan-szállón élő nők nagy részének van gyereke, egyharmaduknak három vagy több gyereke van, és nagyon magas azoknak az aránya is, akiknek legalább egy gyermeke már maga is hajléktalan felnőtt!

Arra a kérdésre, hogy van-e valami az életben, amire büszkék, a közterületen és hajléktalanszállón éjszakázó nők közül többen említették gyermekeiket, unokáikat, sőt, párjukat, mint akik azt válaszolták, hogy semmire nem büszkék! Sokan büszkék arra is, amit hajléktalanként elértek: „még mindig talpon vagyok”, „nem csúsztam tovább a lejtőn”, „ebben a helyzetben is ember maradtam”, „nem adom fel soha” – és valóban, ez sem kis teljesítmény.

A HAJLÉKTALANSÁG TÁRSADALMI MEGÍTÉLÉSE

A hajléktalanság mindenki ügye? Csak azoké, akik hajléktalanként élik az életüket? Vagy kizárólag az állam feladata tenni valamit? Mindegy mit, csak úgy, hogy az átlag polgár minél kevesebbet érzékeljen a „problémából”? Nehéz, provokatív, sokakat frusztráló, épp ezért vitát generáló kérdések ezek Magyarországán. Ami azonban egészen biztos: nem működhet jól az a társadalom, ami nem törődik a nehéz helyzetben lévőkkel, ez a törődés pedig ott kezdődik, hogy megpróbálom megérteni a másik helyzetét.

A fogyasztói társadalomban betöltött helyünket (rangunkat?) jelentősen befolyásolja az, hogy milyen javakat birtokolunk. Telefon, autó, lakás, ruházat. Akinek több, drágább, jobb van, arra hajlamosak vagyunk értékesebbként tekinteni, míg javaink csökkenésével együtt értékelődünk le magunk is. Akinek sok van, jól teljesít, akinek kevés van vagy épp semmije sincs, valamit biztosan rosszul csinál. És kinek lehetne kevesebbje annál, mint aki elveszítette az otthonát (lakhatást, munkát, családot vagy esetleg mindezt), és az utcára került? Talán annak, akinek sosem volt semmije… Mert bizony olyanok is vannak szép számmal, akik sosem éltek olyan lakásban, amit az otthonuknak tudhattak volna. Hajléktalannak lenni napjainkban stigma.

Miközben a szociális intézményrendszeren kívül egyre több olyan baráti társaság, civil szerveződés, egyházi közösség van, amely igyekszik segítséget nyújtani az otthontalan emberek számára (leginkább ételosztással, tárgyi adományokkal), nagyon sokakat zavarba hoz, ha utcán, aluljárókban élő emberekkel találkozik, akiket sokszor és nagyon leegyszerűsítve egyszerűen csak „a hajléktalanok”-ként emlegetnek. Az esetleges negatív tapasztalatok alapján pedig könnyen levonható az erősen általánosító következtetés azzal kapcsolatban, milyenek is a hajléktalanok. Ápolatlanok, környezetükkel nem törődők, rossz egészségügyi és/vagy mentális állapotban lévők, a közterületeket nem megfelelően használók, gyakran itallal élők, akik biztosan maguk az egyedüli felelősei jelenlegi helyzetüknek.

Arra, hogy az utcán élők mennyire a társadalom perifériáján élnek, szomorú bizonyíték azoknak a bűncselekményeknek a száma, amit ellenük évről évre elkövetnek (verés vagy akár felgyújtás), sokszor mindenféle előzmény nélkül, csak úgy heccből, talán azt gondolva, velük bármit meg lehet tenni.

Talán sokan meglepődnek, de a hajléktalan emberek többségéről az utcán senki meg nem mondaná, milyen élethelyzetben vannak. Ugyanúgy élik mindennapjaikat, mint mások, ugyanúgy dolgozni járnak, tartják a kapcsolatot korábbi ismerőseikkel, a különbség mindössze annyi, hogy átmeneti szállón élnek. A hajléktalanok döntő többsége ugyanis, ha nem is saját otthonában, de nem is az aluljárókban lakik, megfelelő támogató háttérrel pedig alkalmas lenne arra, hogy újra önmaga által fenntartott lakásban élhessen.

Éppúgy nem igaz az a gyakori feltételezés, hogy a hajléktalanok iskolázatlan emberek, hiszen végzettség szempontjából meglehetősen színes a paletta a hajléktalanok körében befejezetlen alapfokú tanulmányoktól az egyetemi végzettségig. Ugyanakkor a legutóbbi felmérések tükrében az is látható, hogy a hajléktalanná váló emberek körében egyre több az alacsonyabb végzettséggel rendelkezők száma, és ez különösen a fiatalok (30 év alattiak) körében van így.

Tévútra vezet az a kérdés, hogy valójában ki tehet arról, ha valaki hajléktalanná válik, hiszen gyakran meglehetősen összetett folyamatról szó. Egymás – a társadalom vagy épp a rászoruló – kizárólagos hibáztatása biztosan nem segíti elő a változást.

Ahogyan a hajléktalanság közvetlenül vagy áttételesen mindnyájunk életét érinti, mindnyájunk mindennapjaiban megjelenik, éppúgy nagyon fontos volna, hogy ne felejtsük el: a megoldásnak is közös társadalmi ügyünknek kell lennie.

Hogyan válik valaki hajléktalanná?

A Február Harmadika Munkacsoport szociális munkásai immár 10 éve térképezik fel február harmadikán a hazai hajléktalanokat. A nemrégiben nyilvánosságra hozott felmérés eredményei szerint napjainkban több mint 7000 ember él az utcán és a hajléktalanszállókon. A szakértők szerint azonban ez csak a jéghegy csúcsa, a hajléktalanok száma a valóságban ennek többszörösére tehető.

A hajléktalanság hátterében általában nem kifejezetten egy ok, hanem összetett társadalmi problémák húzódnak meg.
A hajléktalanná válás egyéni okai között az esetek kétharmad részében a kapcsolati konfliktusok állnak: válás, élettársi kapcsolatok felbontása, szülőkkel való összeveszés, családból való kisemmizés, menekülés a családon belüli erőszak elől. Ehhez gyakran problémaként társul a függőséget kiváltó anyagok használata, a fizikális és mentális egészség romlása, valamint a bűnözés.
.
Sok esetben az állami intézetekből – állami nevelésből, pszichiátriai intézetből, kórházból, börtönből, szociális otthonból – kikerülőknek sem sikerül visszailleszkedni a társadalomba, így ők szintén a hajléktalanok számát növelik.
A jelenlegi gazdasági válságnak köszönhetően rohamosan növekszik a gazdasági okokból bekövetkező hajléktalanság aránya is, amelyek munkanélküliségre, eladósodásra, illetve tartós szegénységre, vagy a lakáshoz jutás nehézségeire vezethetőek vissza.

A hajléktalanság mára már nem csak a fővárosi jelenség, mi több, a fedél nélkül élők többsége vidéken él. A legutóbbi február harmadiki felmérés szerint minden városban növekedett a hajléktalanok száma, több nagy megyeszékhelyen, például Debrecenben, Pécsett, Szolnokon többen alszanak a közterületeken, mint ahányan a szállókban.
A felmérések eredményei alapján a hajléktan emberek átlagos életkora 38-44 év között mozog, meghatározó részük férfi, azonban a nők aránya az elmúlt 10 év alatt fokozatosan 10-12%-ról 20-25%-ra nőtt. Emellett az is kiderült a megkérdezésekből, hogy a hajléktalan férfiak egyötöde, a nőknek pedig zöme élettársi vagy házastársi kapcsolatban él.
Végzettségüket tekintve a hajlék nélkül élők nem maradnak le az átlagnépességtől, zömük szaktudása azonban elavult. A fiatalok iskolázottsági mutatói sajnos az átlagnál rosszabbak, közel 50% a 8 általánost végzettek aránya és 8-10%-uk nem fejezte be az általános iskolát. A fiatalok nem csak aluliskolázottak, de sokan közöttük kényszerszakmával rendelkeznek és soha nem is dolgoztak szakmájukban, vagy nem akarnak többé ott dolgozni.
A hajléktalanok 27%-a dolgozik rendszeresen, s viszonylag elenyésző azok aránya (9%), akiknek nincs munkájuk és ezen képesek lennének, de nem szeretnének változtatni.

A hajléktalanság bekövetkezésében központi tényező a lakástalanság, amely alapvetően a társadalom elszegényedésének egyenes következménye. A rendszerváltás óta lezajlott lakásprivatizáció következtében megszűntek az „olcsó” állami és önkormányzati bérlakások, albérletek, munkásszállók. Mivel napjainkban csak piaci áron lehet lakáshoz jutni, sokan nem rendelkeznek kellő jövedelemmel, hogy megfelelő és megfizethető lakásban éljenek.
.
A központi költségvetés hiánya jelentősen emelkedett az elmúlt években, amely a hajléktalanokat hátrányosan érintő intézkedéseket vont maga után. A kormány a GDP 1,2-1,5%-át költi lakástámogatásokra, illetve lakásügyi kiadásokra, ez az arány azonban a többi EU-tagországban 1,5-2,0% között mozog. Fontos kiemelni, hogy hazánkban alapvetően a lakástulajdonhoz való jutást támogatják, s a többi országgal szemben nem vesznek figyelembe sem szociális, sem jövedelmi szempontokat.
.
Bíztató jelnek számít, hogy az elmúlt időszakban egy olyan szemléletváltás vette kezdetét, amely a hajléktalanságot már nem kilátástalan helyzetként kezeli, hanem egy olyan egyéni és társadalmi helyzetnek, melyből még van lehetséges kiút, visszaút a hajlékkal rendelkezők társadalmába. Elindultak olyan lakhatási programok, amelyek túlmutatnak az eddigi intézményközpontú hajléktalansegítésen. Korábban mind a finanszírozás, mind pedig a szabályozás arra összpontosult, hogy olyan intézmények jöjjenek létre, ahol a hajlék nélküli emberek ideiglenesen lakhatnak, alhatnak. Az utcán élő és ott is maradó emberek számára különböző szociális segítő szolgáltatások alakultak ki. A támogatott lakhatási programok a hosszú távú visszailleszkedés lehetőségét nyújtják, jelentősen átformálva mind a szociális szakemberek, mind pedig a hajléktalan emberek motivációit, reményeit.
Megváltozott a hajléktalan emberek munkaerő-piaci reintegrációjára irányuló erőfeszítések mozgástere is, érdemi erőfeszítések kezdődtek a munkaerőpiacról kikerült emberek minél hamarabbi aktivizálására és visszajuttatására a munka világába.

„Hogyan lesz valakiből hajléktalan?

Nincs konkrét forgatókönyv, de vannak rizikófaktorok, amelyeket statisztikailag súlyozni és elemezni lehet, hogy melyik tényező hány százalékos valószínűséggel járul hozzá egy személy egzisztenciális lecsúszásához. Fontosabb rizikófaktorok az életkor, iskolázatlanság, rossz munkaerőpiaci helyzet, pszichés / mentális betegség megléte és a támogató közeg (család, rokonok) hiánya. 

Ha a standard vagy sztereotip hajléktalan képre gondolunk, legtöbbünknek egy toprongyos, minimum középkorú vagy idősebb férfi fog eszünkbe jutni, ritkább esetben hasonló életkori paraméterekkel rendelkező nő. Ennek az az oka, hogy a hajléktalanság között a férfiak aránya 75-80%, életkor alapján pedig a negyvenes éveik derekán járó, vagy annál idősebb személyek alkotják a legkiszolgáltatottabb és legtöbbször látott csoportot. A hajléktalanság magyarországi történetéből kiindulva pedig tudjuk, hogy az 1990-es évek elején megjelent utcán élő emberek az akkori ipari munkásságból kerültek ki, akiknek a lába alól kicsúszott a talaj a gyárak, üzemek és bányák bezárásával. Saját ház vagy lakás híján addig munkásszállókon éltek, ahonnan a munkahelyek megszűnésével egyenes út vezetett az utcára. 

Napjainkban az utcákon, krízisszállókon és átmeneti szállókon egyrészt azok a személyek élnek, akiknek akár a ’90-es évek óta nem sikerült rendezni az életüket, az elhelyezkedési esélyeik romlottak, a szakmájuk vagy egyéb végzettségük elavult, mert a szocialista ipar üzemeire specializálódott, a későbbi talajvesztéssel pedig a maradék esélyt is elvesztették az újrakezdésre, megkapaszkodásra.

Rajtuk kívül további csoportot jelentenek az elvált férfiak, akik tipikus esetében a válást követően jobb esetben legalább a feleség és a gyerekek háttere biztos maradt, ők pedig utcára kerültek. Az ő esetükben is túlnyomó többségben az alacsony iskolázottság jellemző és rossz elhelyezkedési kilátások.

További részét képezik a hajléktalanságnak azok a személyek, akik állami gondozásból vagy hátrányos helyzetű családokból kerültek rossz társaságba, esetleg azonnal az utcára. Megfelelő támogató közösség vagy közeg híján pedig kilátástalanná vált az életük.

A hajléktalanná válás kockázatának kitett csoportot jelentik azok a fiatalok is, akiknél a fent említett támogató háttér hiányzik, az állami gondozás, nevelőotthonok, esetleg nevelőszülőtől nevelőszülőhöz vándorlás során szocializációs problémák, kötődésképtelenség, esetleg valamilyen szerhasználat vagy szimpla alkoholhasználat alakult ki megszokásként a kortársakból összeverődött identitáskereső társaságban.

A fent leírt személyek és csoportok felsorolása még így sem teljes. 2018-ban Budapesten hajléktalanná válni és a hajléktalanellátásba bekerülni könnyű. Számos olyan emberrel találkoztam a munkám során, akik baleset vagy betegség következtében hosszabb időt (hónapokat) töltöttek kórházban, saját lakásuk nem volt, az albérletük pedig addigra megszűnt, amikor kijöttek a kórházból. És mivel a jelenlegi piaci árak mellett megtakarítások és teljes értékű fizetés híján szinte lehetetlen akár csak egy szobát is találni bérlési céllal, a hajléktalanszálló maradt az egyetlen megoldás. Sok esetben később a munkahely elvesztésével is jár az állapotuk, mivel egy szélütés vagy agyi infarktus után kétes a felépülés kimenete és az ahhoz vezető idő is legalább hónapokat vesz igénybe, tehát táppénzen, vagy akár nulla forint bevétel mellett megszűnik minden, amit addig az életük jelentett.

Hogyan lehetne orvosolni a problémát, esetleg megelőzni az ilyen eseteket?

A kérdés jó, mondhatni egy ördöglakat, aminek a megfejtését évtizedek óta „keresik” a szakemberek. A szociális ágazatban illetékes vezetők által gyakran emlegetett szociális bérlakásrendszer bővítése (a jelenlegi lakásállomány többszörösére lenne szükség!), olyan alternatív lakhatási formák honosítása, ami jelenleg itthon kiverné a biztosítékot a közgondolkodásban, külföldön mégis bevett gyakorlat és népszerű lakhatási forma.

Amikor arról beszélünk, hogy az önkormányzatok lakásállománya silány állapotban van, a lakóépületek jelentős hányada a főváros belvárosában szinte életveszélyes, a felújításra vonatkozó költségek pedig csillagászati adatokkal mérhetők, akkor érdemes lenne átgondolni például a lakókocsiparkok honosítását. Saját tapasztalatból tudom, hogy összkomfortos karavánban élni egyáltalán nem lealacsonyító és nem is ördögtől való. A vízzel, gázzal, fűtéssel, konyhával, nappalival és hálószobával ellátott lakóautók vagy konténerek világa jóval olcsóbb megoldást jelenthetne, lehetőséget adva az újrakezdésre azoknak, akik ideiglenesen estek ki a munkából és nem rendelkeztek saját tulajdonú otthonnal.

Ezek a kocsiknak a bérlése és fenntartása nagyjából olyan áron mozog, mint egy olcsóbb szobabérlet – ez a külföldi tapasztalat. Lehetőséget biztosít arra, hogy legyen honnan eljárni dolgozni, legyen egy hely, amit az ember az otthonának nevezhet, és az alacsonyabb költségek mellett arra is megoldást nyújthat, hogy aki képes felépíteni magát, kitartással és jól megtervezve tovább léphessen a számára kívánatosabb lakhatási forma felé. Jelenlegi tapasztalataim alapján a klientúra keresőképes részében van igény erre a megoldásra. Számtalan helyzetben hallottam kollégáktól, illetve a saját klienseimtől is, hogy egy pár százezer forintos saját lakókocsira összespórolnának, sőt mi több, egyes klienseink már megspórolták a pénzt. És innentől kezdődik a találgatás: hova lehetne letenni? A helyi önkormányzatokkal kell kooperálva csak remélni lehet, hogy létezik olyan terület, ahol telepítési jogot adnak egy lakóautó elhelyezésére, viszont bevett gyakorlat és célirányos támogató szabályozás nem létezik. Nincs aki hangot emeljen, így pedig nincs rá akarat sem.

Fontos segítségnyújtás lenne továbbá egy olyan egységes, központi együttműködési program felállítása, amely összefogja a különböző fenntartóknál működő, ám azonos tevékenységet folytató intézmények szakmai programját. Itt arra gondolok, hogy vannak önkormányzati fenntartású intézmények, vannak alapítványi, egyesületi, egyházi stb. intézmények, amelyekre egyaránt vonatkozik az 1993. évi 3. törvény (Szociális törvény) és minden helyi rendelet, amely a működés feltételeit leírja, viszont egységes szakmai cselekvési program nem létezik. Ennek hiányában viszont továbbra is az a helyzet fog fennállni, amire azt mondja a mondás, hogy a jobb kéz nem tudja, mit csinál a bal. Szükség lenne arra, hogy egységes megállapodás keretében működjünk együtt a klientúrával, akiknek szintén vállalt kötelezettségeik lennének arra, hogy az állapotuknak megfelelően mindent megtegyenek a fizikai és mentális épülésük érdekében, az együttműködés hiánya vagy felrúgása pedig szükségszerűen szankciókat vonna maga után. Nyilván egyénenként kell felmérni a kliensek állapotát és annak megfelelően megszabni a programot, aminek célzott kifutása van, ami a munka világába történő visszailleszkedést és a lakhatáshoz juttatást jelentené. Természetesen szorítkozni kell arra, hogy papíron leírva minden sokkal szebb és egyszerűbb, gyakorlatban viszont kijönnek a hibák és kegyetlenül rámutatnak a szükséges változtatásokra.

Az imént felsorolt lehetséges alternatívák sora nem teljes, mert ötletekkel tele a ház. Ahhoz viszont, hogy ezekből vagy bármely más itt nem szereplő, de hasznos és jó elgondolásból legalább a kérdés feltevéséig eljusson a szakma, meg kellene hallgatni a terepen dolgozó kollégákat.

Jobb és hatékonyabb kommunikációra lenne szükség, ami oda-vissza működik, nem pedig annyiból áll, hogy az alsó szinten dolgozó leírja és továbbadja az elképzeléseit, a felső szinten pedig majd megfontolják és kivitelezik, közben sütögetik a saját pecsenyéjüket és az sem gond, ha az eljuttatott és gyakorlati síkon is használható tervezetből később egy teljesen kiforgatott és használhatatlan kacat lesz. Az elmúlt hónapokban számos helyen megfordultam és a legtöbb esetben azt a választ kaptam, hogy túl kicsi vagyok a változtatáshoz, mert rendszer szinten nincs akarat. Mégis benne egyre erősebb az a meggyőződés, hogy a parányi tényezők is hatalmas energiákat mozgatnak meg – gondoljunk csak a maghasadásra vagy a fúzióra. Lehet, hogy az emberi rendszerek nem a fizika törvényei alapján működnek, azonban nekünk meg van az az előnyünk, hogy nincs szükségünk egymás fizikai közelségére vagy közvetlen környezetére ahhoz, hogy ugyanabban higgyünk és ugyanazon meggyőződés alapján cselekedjünk. Tehát beszélni a hiányosságokról, rávilágítani a hibákra és dolgozni a problémák megoldásán lehet, szabad és kell is. Teljesen mindegy, hogy a más véleményen lévők mit gondolnak róla.”

Kevesebb a hajléktalan, de egyre reménytelenebb a helyzetük

A hajléktalanság nyomon követése egyáltalán nem csak Magyarországon nehézkes, sőt a hazai szociológusok kifejezetten sokat tesznek azért, hogy hosszú távon is jól követhető legyen ez a társadalmi probléma. A Február harmadika kutatások nemzetközileg is úttörőek, mivel nincs még egy ország, ahol hosszú éveken keresztül szisztematikus szociológiai kutatássorozatot hajtanának végre a témában.

A kutatók és az önkéntesek ezen az egyetlen napon az összes hajléktalant felkeresik az országban, és azon kívül, hogy ez segít megválaszolni, hogy mennyien vannak, minden évben más-más tematika alapján végeznek részletes felmérést, ami a kutatásokhoz biztosít értékes adatokat.

Tavalyi adatok alapján 2300-an aludtak a tél leghidegebb napjaiban közterületen, illetve 6268-an hajléktalanszállón. Ez összesen 8568 fő. A közterületen élők száma 2010-ban még kicsivel 3 ezer fő felett volt, ami az utcai hajléktalanságot kriminalizáló és büntető törvényalkotás ellenére 3600 fölé emelkedett 2015-re. Ezt követően indult a szám csökkenésnek.

Az elérhető adatok alapján 10 ezer körüli hajléktalan lehet Magyarországon. Helyzetük rendezése, lakhatáshoz juttatásuk egyáltalán nem lenne jelentős költség.

Nemzetközi összehasonlításban is érdemes a magyarországi hajléktalanságot megvizsgálni. Már az sem könnyű kérdés azonban, hogy itthon kit tekintünk annak – hiszen az utcán és a szállókon élőkön kívül másokat is érint ez a probléma. „A lakhatási szektor peremén élők jelentős részének az aktuális helyzete folyamatosan változik, hol közterületen, hol éjjeli menedékhelyen, más szállón, kórházban vagy éppen egy barátnál, aktuális élettársnál lakásban, egy sufniban éjszakáznak, s aztán vissza”

Nincsenek olyan nemzetközi statisztikai kimutatások, amelyek egységes módszertan szerint gyűjtenének adatokat, így csak az egyes országokban kialakult számbavételeket lehet összehasonlítani. Az alábbi ábrán két kategóriába sorolva láthatók az országok: kék színnel, ahol szűkebben, az utcán és a hajléktalanszállón élőket számítják a kategóriába. A tágabb értelmezés is eltérő lehet országonként, ezek szürkével szerepelnek.

Hajléktalanság

A hajléktalanság hátterében általában nem kifejezetten egy ok, hanem összetett társadalmi problémák húzódnak meg.
A hajléktalanná válás egyéni okai között az esetek kétharmad részében a kapcsolati konfliktusok állnak: válás, élettársi kapcsolatok felbontása, szülőkkel való összeveszés, családból való kisemmizés, menekülés a családon belüli erőszak elől. Ehhez gyakran problémaként társul a függőséget kiváltó anyagok használata, a fizikális és mentális egészség romlása, valamint a bűnözés.
Sok esetben az állami intézetekből – állami nevelésből, pszichiátriai intézetből, kórházból, börtönből, szociális otthonból – kikerülőknek sem sikerül visszailleszkedni a társadalomba, így ők szintén a hajléktalanok számát növelik.
A jelenlegi gazdasági válságnak köszönhetően rohamosan növekszik a gazdasági okokból bekövetkező hajléktalanság aránya is, amelyek munkanélküliségre, eladósodásra, illetve tartós szegénységre, vagy a lakáshoz jutás nehézségeire vezethetőek vissza.
A hajléktalanság mára már nem csak a fővárosi jelenség, mi több, a fedél nélkül élők többsége vidéken él.
A felmérések eredményei alapján a hajléktan emberek átlagos életkora 25-44 év között mozog, meghatározó részük férfi, azonban a nők aránya az elmúlt 10 év alatt fokozatosan 10-12%-ról 20-25%-ra nőtt. Emellett az is kiderült a megkérdezésekből, hogy a hajléktalan férfiak egyötöde, a nőknek pedig zöme élettársi vagy házastársi kapcsolatban él.
Végzettségüket tekintve a hajlék nélkül élők nem maradnak le az átlagnépességtől, zömük szaktudása azonban elavult. A fiatalok iskolázottsági mutatói sajnos az átlagnál rosszabbak, közel 50% a 8 általánost végzettek aránya és 8-10%-uk nem fejezte be az általános iskolát. A fiatalok nem csak aluliskolázottak, de sokan közöttük kényszerszakmával rendelkeznek és soha nem is dolgoztak szakmájukban, vagy nem akarnak többé ott dolgozni.
A hajléktalanok 27%-a dolgozik rendszeresen, s viszonylag elenyésző azok aránya (9%), akiknek nincs munkájuk és ezen képesek lennének, de nem szeretnének változtatni.
A hajléktalanság bekövetkezésében központi tényező a lakástalanság, amely alapvetően a társadalom elszegényedésének egyenes következménye. A rendszerváltás óta lezajlott lakásprivatizáció következtében megszűntek az „olcsó” állami és önkormányzati bérlakások, albérletek, munkásszállók. Mivel napjainkban csak piaci áron lehet lakáshoz jutni, sokan nem rendelkeznek kellő jövedelemmel, hogy megfelelő és megfizethető lakásban éljenek.
A központi költségvetés hiánya jelentősen emelkedett az elmúlt években, amely a hajléktalanokat hátrányosan érintő intézkedéseket vont maga után. A kormány a GDP 1,2-1,5%-át költi lakástámogatásokra, illetve lakásügyi kiadásokra, ez az arány azonban a többi EU-tagországban 1,5-2,0% között mozog. Fontos kiemelni, hogy hazánkban alapvetően a lakástulajdonhoz való jutást támogatják, s a többi országgal szemben nem vesznek figyelembe sem szociális, sem jövedelmi szempontokat.
Bíztató jelnek számít, hogy az elmúlt időszakban egy olyan szemléletváltás vette kezdetét, amely a hajléktalanságot már nem kilátástalan helyzetként kezeli, hanem egy olyan egyéni és társadalmi helyzetnek, melyből még van lehetséges kiút, visszaút a hajlékkal rendelkezők társadalmába. Elindultak olyan lakhatási programok, amelyek túlmutatnak az eddigi intézményközpontú hajléktalansegítésen. Korábban mind a finanszírozás, mind pedig a szabályozás arra összpontosult, hogy olyan intézmények jöjjenek létre, ahol a hajlék nélküli emberek ideiglenesen lakhatnak, alhatnak. Az utcán élő és ott is maradó emberek számára különböző szociális segítő szolgáltatások alakultak ki. A támogatott lakhatási programok a hosszú távú visszailleszkedés lehetőségét nyújtják, jelentősen átformálva mind a szociális szakemberek, mind pedig a hajléktalan emberek motivációit, reményeit.
Megváltozott a hajléktalan emberek munkaerő-piaci reintegrációjára irányuló erőfeszítések mozgástere is, érdemi erőfeszítések kezdődtek a munkaerőpiacról kikerült emberek minél hamarabbi aktivizálására és visszajuttatására a munka világába.

Utcai szociális munka elméleti megközelítése

Az utcai szociális munkának ma Magyarországon nincs leíró elmélete, és hiányzik a szakma által elfogadott fogalmi és tartalmi meghatározása. A munka gyakorlati megvalósítása sokszínű, aminek okai a klienscsoportok különbözőségében, az utcai szociális munka terepeiben, a munka elkezdésének indokaiban, a munkaterületen dolgozók összetételében keresendők.
Az utcai szociális munkát végző személy, amikor munkájának tapasztalatai alapján megfogalmazza azokat a szükségleteket, amelyek hiányzó szolgáltatásokhoz kapcsolhatók, és ezt közvetíti a hatalom felé, lépéseket tesz a természetes támogató rendszerre már nem számíthatnak, s akiknél az utcai élet továbbfolytatása idős koruk és/vagy egészségi állapotuk, devianciájuk miatt kockázatos.
Az utcai szociális munka feladata a döntéshozók folyamatos tájékoztatása a munka tapasztalatairól, a kliensek élethelyzetéről, problémáiról.Az utcai szociális munka mint szakmai tevékenység. Az utcai szociális munka területén szükség van szakképzett szociális szakemberekre. Az utca terepén a külső támogatórendszerek hiányát megélő kliensen az képes segíteni, aki ismeri a szociális munka kapcsolatfelvételi és beavatkozási technikáit, módszertanát, jártas az egyéni esetkezelés, a csoportmunka, a közösségi munka, az interjúkészítés technikáiban, ismeri és érti a szociális ellátórendszer működését, jogszabályi vonatkozásait.
Az utcai szociális munka specialitása, hogy az első lépés gyakran az alapvető létszükségletek kielégítése. Az utcai terep kliensei létformájukból adódóan, jövedelem hiányában gyakran éhesek, fáznak, betegek. Gondoljunk bele: hogyan várhatunk el együttműködést attól a klienstől, akinek a fizikai szükségletkielégítés naponta visszatérő gondot jelent? Az utcai szociális munkát végzők egy részénél megfigyelhető, hogy csak az élelem, ruha adományozását vállalják fel. Ettől a kliens még az utcán marad, helyzete nem változik. Az intézményen kívüli terepmunka a tevékenység korlátait is
megmutatja. Az intézményes ellátás keretei közé került kliens elkerülve az utcáról, a szociális munkás kompetenciájából is kikerül. Az élet- és működőképesség helyreállítása az utcai szociális munka és a szakellátások közös feladata.
Összefoglalva: az utcai szociális munkát a szociális munka elméleti alapjainak, eszközrendszerének, módszereinek ismerete nélkül nem lehet professzionálisan végezni. Ameddig az utca terepén dolgozóknak nincsenek meg ezek az ismeretei és képességei, addig nem szakad el a karitatív jellegtől sem a munkát végző személy, sem a munka, amit végez.

Az utcai szociális munka a gyakorlatban

Napjainkban a gyakorlati munkáról alkotott képet alapvetően a következők befolyásolják:
· a munkát végző szolgálat milyen szervezeti, intézményi kereket között jött létre,
illetve tevékenykedik,
· milyen az adott társadalom „társadalompolitikai beállítottsága”,
a szociális ellátások szabályozása hogyan határozza meg az utcai munka helyét az ellátás rendszében.
· milyen általános és helyi problémákra reagálnak az utcai munka eszközeivel,
· milyen az utcai szociális munkát végzők szakmai összetétele, képzettsége.

A szakma fejlődése érdekében nagyon fontos az utcai munkát végzők eredményeinek, tapasztalatainak közzététele, kutatások végzése, hogy ezeken keresztül bizonyíthatóvá váljon az általuk végzett munka szükségessége, a szoros együttműködés az ellátás intézményeivel és a helyi szociálpolitika döntéshozóival. A munka ilyen módon elnyerheti a szakma elismerését. Az utcai munkásnak egyszerre kell ellátásközelinek és kliensközpontúnak lennie. Ha összes energiáját felemészti az intézményekkel folytatott harc, akkor csak egy dolog marad ki a munkából: a kliens.
Az utcai szociális munkás klienseinek professzionális segítségnyújtást,támogatást ad ahhoz, hogy életüket emberi módon élhessék. Tevékenységének célja, hogy a hozzá fordulóval (kliensével) közös segítő munka során a kliens eljusson valamilyen megoldáshoz a problémájában.
· Munkája során elfogadja, és magára nézve kötelezőnek ismeri el a Szociális Munkások Etikai Kódexében foglaltakat;
· fogadja és meghallgatja a hozzá fordulókat – információkat ad;
· tevékenysége során felkutatja az adott város területén és vonzáskörzetében élő, ellátásban nem részesülő, de rászoruló klienseket. Számukra szociális és mentális segítséget nyújt;
· eljár a kliensek érdekében, támogatja őket jogaik érvényesítésében;
· szervezi, működteti, munkájával segíti a helyi utcai szociális munkás szervezetet;
· prevenciós tevékenységet végez;
· kapcsolatot tart, együttműködik a városi hatósági, szociális intézményekkel,
· anyagi és természetbeni erőforrásokat próbál felkutatni, azokat a kliensek érdekében hasznosítja;
· tevékenységéről, a kliensekkel kapcsolatos munkájáról írásos beszámolót készít.
· folyamatos adminisztrációt végez a törvényben előírtaknak megfelelően;
· köteles ellátni mindazon feladatokat, amelyekkel a szervezet, intézmény vezetője a szervezet érdekében megbízza.

Feladatok az utcán

Az utcai munkás egyik fontos feladata a rendszeres terepfelmérés. Ezen munka során feltérképezi azokat a területeket, ahol a kliensek tartózkodhatnak. Így némiképp „természetes”, hogy a hajléktalanok leggyakoribb tartózkodási helyei a pincék, parkok, közterületek, vasútállomások stb., míg a prostituáltak az autópályák mentén és benzinkutak közelében találhatók meg. A rendszeres terepfelmérés során a szociális munkás elkészíti az adott település ún. utcai szociális térképét, amely aztán nagyban segíti munkáját. Ezen térkép ugyanis a település kicsinyített mása, amin meghatározott jelzések tüntetik fel a különböző klienscsoportokat: hajléktalanok, kallódó fiatalok, prostituáltak,drogosok, szegények stb. Ennek segítségével könnyebben tud tájékozódni az adott terület szociális helyzetéről, jobban átlátja, hol milyen ellátásra,támogatásra van szükség.
A terepfelmérést követi a kapcsolatfelvételt. Ezt a rendszeres, terepen tett látogatások megkönnyíthetik a szociális munkás számára mert a folyamatos jelenléttel elfogadottá, megszokottá válik a kliensek részéről.Ilyenkor készülhet el az első életút-interjú.
Ez azért hasznos, mert a hosszú távú esetkezelést segíti. A kliens élettörténetének ismerete közelebb vihet ahhoz, hogy problémáit átfogóbban lássuk: információkat szerezhetünk saját maga és környezete erőforrásairól, amelyeket a problémakezelés fázisában jól hasznosíthatunk. Emellett az interjú során gyakran kiderül, mi az a legfőbb probléma, amelyben a kliens támogatásra szorul.Az utcán zajlanak a különböző szervezett osztások és prevenciós programok.
Ezek szervezése és kivitelezése szintén az utcai munkás feladata. Leginkább ünnepek alkalmával kerül sor hideg élelem, valamint meleg ruha, takaró osztására az utcán tartózkodó hajléktalan és szegény embereknek.
Az autonómia dilemmája: A klienst a segítőnek önálló egészként kell kezelnie. Ez a dilemma különösen jól megfigyelhető az utcai szociális munkában, mivel a munka során a kliensek bizonyos függőségi helyzetbe kerülnek a segítőtől. A függőségi helyzetet meg kell szüntetni, és nem szabad a kliens autonómiáját megsérteni.
Az érdemesség és érdemtelenség dilemmája: Ez igen fontos kérdés mindkét részről nézve. Megítélésünk szerint ennek a dilemmának nem szabad megjelennie ezen a munkaterületen, mivel az utcai munka éppen azért alakult,hogy a társadalmi normák szempontjából "nem megfelelően működő"egyénekkel foglalkozzon.